Ajánló
„...Sokat álmodom ezekről: 1508-as Pintér István úttörőcsapat, vigyázz! Fogadás balról, zászlónak tiszteeeeelegj! Pergődob, jön a menet, Irma néni vezeti a sort; a félrecsúszott Csegevara-sapkájában úgy néz ki, mint egy kicseszett partizánlány. Rajta van minden úttörőkellék, síp, dob, nádi hegedű, mellette jobbról-balról egy-egy ifjúgárdista adjutáns, akikből szerencsére egyik sem én vagyok. Irma néni köszönti az úttörőcsapatot a gerjedő mikrofonba – évnyitó és évzáró különben sincs gerjedő hangszórók nélkül –, és jelt ad a bányászzenekarnak. Begurulnak a focipályára a nagyhasú trombitások, csak az a furcsa, hogy a vőfély vezeti a csapatot – illetve hát, ahogy mifelénk mondják, a „bőfény”, kezében az úttörőnyakkendővel teleaggatott vőfélypálca.
Úgy fújják a Vakpalit (Vakpali, Vakpali mindent lát, szemüvegen át, kutya valagát – szerintem magában mindenki ezt énekelte, de hát nagyon komoly arcot kellett vágni ehhez a komédiához), majd’ szétdurran a fejük, vörösek, mint Irma néni nyakkendője. Akkor kit látok meg a zenekarban? Egy falubéli félszerzetet, a Barna Janit. A trombitást! Egyből jó kedvem lett. A géderi lakodalmas menetben ő volt a rézfúvós évtizedeken keresztül. Csak azért nem bukik fel részegségében, mert az üstdobos, aki előtte veri az ütemet, az még nem ivott annyit, és ha a Jani nekimegy, amaz megtartja, valahogy mindig visszapattan a hátáról.
És ott áll az egész iskola a lebetonozott udvaron, árnyék csak a pálya szélén van valamicske, mert a fák még csenevészek, mint a kisfiam, aki szintén ott áll a kisdobosok között. Figyelem, megint a felhőket nézi, végül is jól csinálja. Hát istenem, nem köti le Donászy Magda verse. Igazán kedves gyerek, nincs azzal gond egy szál se, csak ne akarjál vele feladatot csináltatni. Szépen elvan a padban, ha kérdezik, mosolyog, néz ki az ablakon; a felhőket figyeli. Nem szól az egy szót sem. Ez az egész, amit mi iskolának hívunk, nem érdekli. Csak a Duna és a kuglizó. Na tessék, itt van a tanításom!
Az ünnepi beszédek, a gerjedő hangszórók és a dobpergések közti szünetekben hallom a légkalapácsot: épül-szépül Uránváros.
Egyszer csak Irma néni hirtelen megfordul, és a dobpergéses kísérettel lépegetnek felém a két adjutánssal. Megállnak, vigyázzba vágják magukat, és tisztelegnek. Nekem a torkomban kezd zakatolni a szívem, még az úttörőnyakkendőm is belesápad. Mindenki minket néz. A dísztribünön ott ül Gyetvainé igazgatóhelyettes asszony, az úttörőcsapat névadójának, Pintér Istvánnak az özvegye és Hajnal Antal elvtárs is, a városi pártbizottság tagja, aki feláll, odamegy a mikrofonállványhoz – Uram, irgalmazz! –, és elkezdi ütögetni a mikrofont. Tompán puffog; közel tartja a szájához, úgy meg sípol veszettül. De ha jobban belegondolok, még mindig jobb a sípolást hallgatni, mint Hajnal elvtársat. Beíratták a foxi-maxi egyetemre is, hátha ragad rá valami. De nem ragadt, hiába volt az egész, ugyanolyan hülye maradt. Nem mindenkinek való az iskola, én ezt tudom. És azt is tudom, hogy Hajnal elvtárs olyan hosszan szeretne beszélni, mint Fidel Castro a dicsőséges forradalom győzelmének ötvenedik évfordulóján.
– A forradalom hidat ver múlt és jövő között. Szocializmus vagy halál! Uránvárosig szóljanak az Auróra ágyúi!
Akkor Hajnal elvtárs rám néz, megindul felém, és azt mondja:
– Kedves Mangi néni! Szeretném, ha közénk
tartoznál, ne habozzál, tartozz közénk! Tartozz
közénk, tartozz közénk! – visszhangzik a hangszóróból. – Ugye elfogadod a felhívást keringőre?
Azzal nyújtja a kezét, látom, hogy pörköltszaftos a mandzsettája. A trottyos zenekar megint belekezd, most az Internacionáléba. Ez a harc lesz a végső, csak összefogni már... Barna Jani ekkor végképp megadja magát az elemeknek, lefejeli a cintányért, és elterül a galambszaros
betonon.
Erre ébredek. Levert a víz rendesen.
Mindig is tisztában voltam vele: a mozgalmat nem nekem találták ki.
Irma néni amúgy áldott jó lélek, nem tudna ártani a légynek se. Mondjuk a fegyelmezés neki sem erőssége, de szeretik a gyerekek. A férje annak is úgy hülye, ahogy van. Gyerekük nincs, hát minden erejével a mozgalomra koncentrál, a balatonfenyvesi táboroztatásra, meg a csapatzászlóünnepre.
A tantestület női kollégáival meglátogattuk a hatvanadik születésnapján. Vittünk pogácsát, Éva vermutot, de a Sós Mimike meglepte a férjét figyelmességből (vagy kibaszásból) egy kétdecis Krasznaja Moszkva kölnivel. Ahogy megérkeztünk, a Józsi tüntetőleg kivonult a konyhába, ki se jött onnan. Mi jól éreztük magunkat, ültünk a nagyszobában, és akkorákat röhögtünk a mozgalmi marhaságokon, hogy valamelyik lakó elkezdte verni a fűtéscsövet kalapáccsal, jelezvén diszkréten, hogy köszöni, neki elég volt. A tévében a maci már elköpte a hét órát, amikor berontott az az állat Józsi, kicsapta az ajtót, csak úgy remegett benne az üvegtábla; fogta a kilincset, belengett
a szobába a nagy, barna fürdőköpenyében. Olyan volt, mint egy zavarodott molylepke a lámpafényben, csak ő ordított is hozzá: Idő van, kommunista vén kurvák, lehet takarodni hazafele!”
Fülszöveg
Ismerős vidéken járunk: egy alföldi falu mindennapjaiba pillanthatunk bele. Hosszabb-rövidebb történetek lüktetnek, változik a tér, idő és cselekmény, olykor az elbeszélő perspektívája is, mégis érezni a szövegek közti szoros kapcsolatot. Mélységek és magasságok; a családi traumák árnyékában is állandóan jelen van a túlélést jelentő humor. A már korábban megismert szereplők ki-be járkálnak a történetekben, és mint valami mágikus kötőanyag, a kertek alján ott hömpölyög a Duna. A kötet méltó folytatása a fiatal szerző nagysikerű debüt-kötetének, a 2018-ban megjelent A Kisbéka anatómiájának.
